2019. augusztus 6., kedd

Boxutca jelzések


Ralphie elégtelen a csapatmunkával


Ralph Liguori(Ralphie the Racer) az igencsak gyengére sikeredett időmérője után jelzést ad a saját McDermott csapat tagjainak.1964 Indiana State Fairgrounds-Hoosier 100 Nemzeti Bajnoki futam időmérője.
Ralphie a mai napig jó egészségnek örvend és ugyanaz a kemény beszólogatós maradt,csakúgy mint a Silver Crown és sprint car versenyző fia Joe-aki jelenleg is aktív pilóta!

2019. augusztus 5., hétfő

Jim Hurtubise és a Mallard


Jim Hurtubise 1932. december 5.-én született a New York állambeli North Towanda településen.

1951-től indult a környékbeli átalakított stock car futamokon,ahol hamarosan sikeres lett.Amíg a Part Őrségnél a szolgálati idejét töltötte a napfényes floridai Tampában, időnként részt vett a rangos daytonai futamokon a másodosztályúak között.A szolgálati ideje után visszatért a régi környékére és tovább versenyzett stock car versenyeken.
Több sikeres verseny után 1956 tavaszán Kaliforniába ment,hogy a legnépszerűbb sprint car sorozatban részt vegyen.Ez volt a CRA.
Itt jó barátságba került  a legnagyobb ellenfelével Parnelli Jones-szal. 1956-ban már futamot is nyert,így 1957-ben a bajnokság tizedik,majd a következő évben a negyedik helyen landolt.Itt kapta a szívóssága és kitartása végett a becenevét:Herkules.
Az 1958-as szezonban Középnyugatra utazott és elkezdett versenyezni az IMCA bajnokságban.Első nekifutásra a bajnokság negyedik helyén végzett.
A következő esztendőben továbbra is kétlaki maradt,a CRA-ban a tizedik helyen végez,a kőkemény IMCA-ban pedig a második helyen!Ez év kora őszén rámosolygott a szerencse és elindulhatott élete első USAC futamán.Újoncként mindjárt megnyerte a Sacramento-i Nemzeti bajnoki(Indycar) futamot.

Az első győztes gép a Racing Associates 1955-ös Kuzma-Offenhauser gép 1959-ből




A csúcson

1960-ban pedig már számolni lehetett vele.Ekkor vett részt elsőre az Indianapolis 500-on. Mindjárt a leggyorsabb kört futotta az edzésen,majd' 3 mérföld per órát ráverve Eddie Sachsre. Elsőre problémák miatt csak a tizennyolcadik helyen végzett és így az Év Újonca lett.Nemsokára pedig megnyerte a Langhorn-i futamot is.Ebben az évben a Keleti part Sprint car divízióban a harmadik helyen végzett,Középnyugaton az ötödik lett.

Herk sprint car gépe

1961-re a szekér beindult,Springfieldben győz a Nemzeti bajnoki futamon(Indycar),hatodik a bajnokságban illetve az összevont USAC sprint car bajnokságban a második helyen végez,Langhorn-ban a a duplafordulós sprint futamokon viszi a pálmát-mindkettőt megnyeri.

A 60-as évek elejének királyai: Herk(56),Parnelli Jones(98) és Foyt(14)

Ezidőtájt a karrierje csúcsán jár,Herk(ez Hurtubise beceneve),Parnelli Jones és A. J. Foyt voltak az Indy,a sprint car és a midget pályák királyai. Jones és Foyt valahogy jobban menedzselték a karrierjüket, Herk szívből harcolt.

1962-ben a Nemzeti bajnokság hatodik helyén végez,Springfieldben ismét nyer,így négy Indycar győzelme lett,a Nemzeti sprint car bajnokságban a harmadik lett.Következő évebn szoros összecsapásokban ötödik lett a sprint car mezőnyében,a Nemzeti bajnokság(Indycar) változatosra sikeredett,mert több konstrukciót is kipróbált.Meg kell említeni,hogy Herk az Indy 500-on kitartott a gyengébb és megbízhatatlan,de fejleszthetőbb konstrukciókban-mint például a Novi-ezért rendre gyors köröket futott,de a gépek kilehelték a lelküket a verseny felénél.
1964-ben a saját fejlesztésű gépével vágott neki a Nemzeti bajnokságban a forradalmi külső tartályos géppel.A milwaukeei futamon a falnak csapódott és a kocsi felrobbant,súlyos égési sérüléseket szerezve.Napokig élet-halál közt lebegett,hónapokig tartott a felépülése.Viszont a versenyzést soha nem hagyhatta abba,ezért kérte az orvosait,hogy a kezén a bőrt és az izmokat úgy rakják össze,hogy a kormányt tudja tekerni.Sajnos a dirt track pályákon való versenyzést abba kellett hagynia a sérülései miatt.

Ikonikus kép Herk kezéről


1965 tavaszán viszont visszatért a Nemzeti bajnokságba mindjárt egy negyedik hellyel.Változatosan alakultak számára a következő évek,de 1967-től a saját konstrukciójú Mallard gépére helyezte a hangsúlyt.
Herk karrierjét a stock car világában kezdte,majd 1957-től mintegy 20 éven át alkalomadtán ki is próbálta magát a NASCAR-ban.1966-ban az Atlanta 500 futamon fényes győzelmet aratott öreg Plymouth gépével.Összesen 3 stock car ,győzelmet, négy Indycar győzelmet valamint 18 sprint car győzelmet aratott karrierje során.Legtöbbször az 56-os rajtszámot viselte.
1975-ben visszatért egy évre a Dirt track pályákra az USAC Silver Crown bajnokságba,amolyan hobbi szinten,jó eredményekkel.

A győztes atlantai futam után


Mallard

Az első Mallard részvétel


Már 1965-ben egy kiszuperált Watsont épített át,de a Mallard saját ötlet volt.A roadstereket ekkor kezdték el kiszorítani a versenypályákról a formulaautók. Herk viszont teljesen hitt a középmotoros roadster gépében,hiszen könnyebb volt mint a társai és mint kiderült jóval gyorsabb is,de a baja az öreg Offenhauser motorban volt keresendő.1967-ben két Mallard is készült,az egyes kasztnival Herk próbálkozott a kettessel a texasi Ebb Rose,de hamar rommá törte.Innentől a versenyautó 1980-ig az évi egyszeri szerepléséig csak az egyes kasztnival versenyzett,a kettest mint alkatrészt használták.
1968-ban zseniális időt futott Herk a géppel,de a futamon a dugattyúk egyszerűen elégtek.


1972-ben a bump dayen a pitben állva várakozott Herk a Mallardal majd a startpisztoly eldörrenése után Herk kinyitotta a motorháztetőt,ami alatt 5 rekesz Miller sör lapult,jégbe helyezve.majd ezeket a csapata és a felügyelők közt szétosztotta.
Ezt a roadster csodát egyébként Herk tervezte,Bill Henderson öntötte formába Paul Cozarddal,a motrot pedig Don Shepard építette bele.





Herk 1981-as sikertelen Indy 500 kvalifikációja után visszavonult texasi birtokára,ahol egy vadászati központot csinált.1989 január 6.-án érte a szívinfarktus épp a Port Arthur-i birtokán Texasban.A sors furcsa fintora,hogy mindösszesen 56 éves volt,pontosan mint kedvenc rajtszáma.
Felesége Jane Indianapolisban él,három gyermeke van: Karen,Patricia és Andrew.

1993 A Sprint Car Hírességek Csarnokának a tagja lett.


2019. július 22., hétfő

Poison Lil

Poison Lil

1932 augusztusában a kész Poison Lil és Petillo


A nyugati part egyik leghíresebb versenyautója kerül bemutatásra.
1932-ben Myron Stevens alkotta meg a karosszériát Art Sparks és Paul Weirick számára.
A versenyautó beceneve: Poison Lil pedig Sparkék legnagyobb riválisának - Ernie Triplett- feleségének a nevéből adódott.Ő Lilian Triplett volt,aki 1934-ben halt meg.
A versenyautó kezdetben 239 köbhüvelyk(3.92 liter) Sparks-Miller motorral volt szerelve,majd az első középnyugati bajnokságban szerepelve 269 köbhüvelyk(4.4 liter),1940-től pedig a regurális 220 köbhüvelykes(3.6 liter) Miller dobogott benne.1948-ban pedig 171 köbhüvelyk(2.8 liter) Offenhauser motor.

A nyugati parti (Pacific) bajnokságban 1932 júliusában Mel McKee-vel a volánnál mutatkozott be a Legion Ascot versenypályán. Kelly Petillo az év augusztus és októbere között versenyzett a masinával majd Bill Cummings egészen 1933 áprilisáig.Aztán Art Boyce egy futamon,majd a kormánykereket Al Gordon forgatta 1934 szeptemberéig,majd ismét Petillo terelgette a gépet egészen 1935 februárjáig.

Al Gordon 1934-ben

Az utolsó nyugati parti versenyeken pilótája pedig Rex Mays volt 1936 márciusáig-a tragikus végjátékig.
1936 tavaszán Sparks és Weirick útjai szétváltak,de az együtt töltött évek alatt 1931 és 1933 között, valamint 1935 és 1936-ban mint csapatbajnokok voltak,1935-ben pedig Mays révén az egyéni bajnoki korona is az övék volt, miközben Mays tizenkettő(!!!) egymást követő versenyt nyert meg.
Weirick tovább versenyeztette Poison Lil-t a Középnyugati bajnokságban,valamint alkalomadtán a Keleti parton is.

Főleg Rex Mays terelgette a versenyautót,néha Jimmy Snyder is.1936,1937 és 1938 bajnoka ugyancsak Mays lett ezzel a csodával.1936-ban Gosehenban,1937-ben Clevelandban majd Milwaukeeban sem talált legyőzőre Mays és a Poison Lil.
1940 júniusától egészen 1946 júniusáig Duke Nalon lett a versenyautó ura,de egyszer Spider Webb is versenyzett vele.1941-ben Duke Nalon a Keleti part bajnoka a géppel.1940-ben és 1941-ben a Langhorne-i Nemzeti bajnoki futamot Nalon a Poison Lil-el nyerte meg.

Duke Nalon

1946 júliusától,a tragikus atlantai futamig George Robson versenyzett vele,majd 1947 júliusáig George testvére Hal Robsoné volt a kormány.
1948 májusáig Walt Ader,Paul Russo és ismét Nalon felváltva versenyeztek ezzel a remek kis géppel.A továbbiakban Mel Hansené volt a főszerep. Hansen a hatodik helyen végzett a pontversenyben a nyugati parton. Walt Ader aratta az utolsó győzelmet Atlantában az 1947-es Nemzeti bajnoki futamon.
1949 szeptemberében a Springfield 100-on Emil Andres sikertelenül próbálkozott az indulók közé jutni és ezután a fiaskó után Paul Weirick eladta a gépét Kaliforniába.
Joe Gemsa még pár évet elnyüstölte a gépet helyi alsóbb kategóriákban és a 80-as évekig a tulajdonában is volt a gép.

Ha a statisztikák nem csalnak a Poison Lil összesen legalább 200 futamon győzedelmeskedett az évek folyamán,melyekből legalább 85 AAA győzelem volt, és ebből is hét Nemzeti bajnoki futamgyőzelem(Indycar) valamint összesen 10 bajnoki cím.