Poison Lil
A nyugati part egyik leghíresebb versenyautója kerül bemutatásra.
1932-ben Myron Stevens alkotta meg a karosszériát Art Sparks és Paul Weirick számára.
A versenyautó beceneve: Poison Lil pedig Sparkék legnagyobb riválisának - Ernie Triplett- feleségének a nevéből adódott.Ő Lilian Triplett volt,aki 1934-ben halt meg.
A versenyautó kezdetben 239 köbhüvelyk(3.92 liter) Sparks-Miller motorral volt szerelve,majd az első középnyugati bajnokságban szerepelve 269 köbhüvelyk(4.4 liter),1940-től pedig a regurális 220 köbhüvelykes(3.6 liter) Miller dobogott benne.1948-ban pedig 171 köbhüvelyk(2.8 liter) Offenhauser motor.
A nyugati parti (Pacific) bajnokságban 1932 júliusában Mel McKee-vel a volánnál mutatkozott be a Legion Ascot versenypályán. Kelly Petillo az év augusztus és októbere között versenyzett a masinával majd Bill Cummings egészen 1933 áprilisáig.Aztán Art Boyce egy futamon,majd a kormánykereket Al Gordon forgatta 1934 szeptemberéig,majd ismét Petillo terelgette a gépet egészen 1935 februárjáig.
Az utolsó nyugati parti versenyeken pilótája pedig Rex Mays volt 1936 márciusáig-a tragikus végjátékig.
1936 tavaszán Sparks és Weirick útjai szétváltak,de az együtt töltött évek alatt 1931 és 1933 között, valamint 1935 és 1936-ban mint csapatbajnokok voltak,1935-ben pedig Mays révén az egyéni bajnoki korona is az övék volt, miközben Mays tizenkettő(!!!) egymást követő versenyt nyert meg.
Weirick tovább versenyeztette Poison Lil-t a Középnyugati bajnokságban,valamint alkalomadtán a Keleti parton is.
Főleg Rex Mays terelgette a versenyautót,néha Jimmy Snyder is.1936,1937 és 1938 bajnoka ugyancsak Mays lett ezzel a csodával.1936-ban Gosehenban,1937-ben Clevelandban majd Milwaukeeban sem talált legyőzőre Mays és a Poison Lil.
1940 júniusától egészen 1946 júniusáig Duke Nalon lett a versenyautó ura,de egyszer Spider Webb is versenyzett vele.1941-ben Duke Nalon a Keleti part bajnoka a géppel.1940-ben és 1941-ben a Langhorne-i Nemzeti bajnoki futamot Nalon a Poison Lil-el nyerte meg.
1946 júliusától,a tragikus atlantai futamig George Robson versenyzett vele,majd 1947 júliusáig George testvére Hal Robsoné volt a kormány.
1948 májusáig Walt Ader,Paul Russo és ismét Nalon felváltva versenyeztek ezzel a remek kis géppel.A továbbiakban Mel Hansené volt a főszerep. Hansen a hatodik helyen végzett a pontversenyben a nyugati parton. Walt Ader aratta az utolsó győzelmet Atlantában az 1947-es Nemzeti bajnoki futamon.
1949 szeptemberében a Springfield 100-on Emil Andres sikertelenül próbálkozott az indulók közé jutni és ezután a fiaskó után Paul Weirick eladta a gépét Kaliforniába.
Joe Gemsa még pár évet elnyüstölte a gépet helyi alsóbb kategóriákban és a 80-as évekig a tulajdonában is volt a gép.
Ha a statisztikák nem csalnak a Poison Lil összesen legalább 200 futamon győzedelmeskedett az évek folyamán,melyekből legalább 85 AAA győzelem volt, és ebből is hét Nemzeti bajnoki futamgyőzelem(Indycar) valamint összesen 10 bajnoki cím.
 |
| 1932 augusztusában a kész Poison Lil és Petillo |
A nyugati part egyik leghíresebb versenyautója kerül bemutatásra.
1932-ben Myron Stevens alkotta meg a karosszériát Art Sparks és Paul Weirick számára.
A versenyautó beceneve: Poison Lil pedig Sparkék legnagyobb riválisának - Ernie Triplett- feleségének a nevéből adódott.Ő Lilian Triplett volt,aki 1934-ben halt meg.
A versenyautó kezdetben 239 köbhüvelyk(3.92 liter) Sparks-Miller motorral volt szerelve,majd az első középnyugati bajnokságban szerepelve 269 köbhüvelyk(4.4 liter),1940-től pedig a regurális 220 köbhüvelykes(3.6 liter) Miller dobogott benne.1948-ban pedig 171 köbhüvelyk(2.8 liter) Offenhauser motor.
A nyugati parti (Pacific) bajnokságban 1932 júliusában Mel McKee-vel a volánnál mutatkozott be a Legion Ascot versenypályán. Kelly Petillo az év augusztus és októbere között versenyzett a masinával majd Bill Cummings egészen 1933 áprilisáig.Aztán Art Boyce egy futamon,majd a kormánykereket Al Gordon forgatta 1934 szeptemberéig,majd ismét Petillo terelgette a gépet egészen 1935 februárjáig.
 |
| Al Gordon 1934-ben |
Az utolsó nyugati parti versenyeken pilótája pedig Rex Mays volt 1936 márciusáig-a tragikus végjátékig.
1936 tavaszán Sparks és Weirick útjai szétváltak,de az együtt töltött évek alatt 1931 és 1933 között, valamint 1935 és 1936-ban mint csapatbajnokok voltak,1935-ben pedig Mays révén az egyéni bajnoki korona is az övék volt, miközben Mays tizenkettő(!!!) egymást követő versenyt nyert meg.
Weirick tovább versenyeztette Poison Lil-t a Középnyugati bajnokságban,valamint alkalomadtán a Keleti parton is.
Főleg Rex Mays terelgette a versenyautót,néha Jimmy Snyder is.1936,1937 és 1938 bajnoka ugyancsak Mays lett ezzel a csodával.1936-ban Gosehenban,1937-ben Clevelandban majd Milwaukeeban sem talált legyőzőre Mays és a Poison Lil.
1940 júniusától egészen 1946 júniusáig Duke Nalon lett a versenyautó ura,de egyszer Spider Webb is versenyzett vele.1941-ben Duke Nalon a Keleti part bajnoka a géppel.1940-ben és 1941-ben a Langhorne-i Nemzeti bajnoki futamot Nalon a Poison Lil-el nyerte meg.
 |
| Duke Nalon |
1946 júliusától,a tragikus atlantai futamig George Robson versenyzett vele,majd 1947 júliusáig George testvére Hal Robsoné volt a kormány.
1948 májusáig Walt Ader,Paul Russo és ismét Nalon felváltva versenyeztek ezzel a remek kis géppel.A továbbiakban Mel Hansené volt a főszerep. Hansen a hatodik helyen végzett a pontversenyben a nyugati parton. Walt Ader aratta az utolsó győzelmet Atlantában az 1947-es Nemzeti bajnoki futamon.
1949 szeptemberében a Springfield 100-on Emil Andres sikertelenül próbálkozott az indulók közé jutni és ezután a fiaskó után Paul Weirick eladta a gépét Kaliforniába.
Joe Gemsa még pár évet elnyüstölte a gépet helyi alsóbb kategóriákban és a 80-as évekig a tulajdonában is volt a gép.
Ha a statisztikák nem csalnak a Poison Lil összesen legalább 200 futamon győzedelmeskedett az évek folyamán,melyekből legalább 85 AAA győzelem volt, és ebből is hét Nemzeti bajnoki futamgyőzelem(Indycar) valamint összesen 10 bajnoki cím.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése